Pár önállóan megvett szám után, őszintén megvallom, hogy érdeklődéssel és örömmel fizettem elő a következő számokra, és ezt azóta se bántam meg.

A BBC neve ugyanis gyakorlatilag záloga a minőségnek, ami itt azt jelenti, hogy a már jól ismert történelmi eseményekkel kapcsolatban is felszínre kerülnek olyan dolgok, melyekről még nem hallottam, vagy amikre én is csodálkozással tekintek.

A lap ezelőtt nem is igazán jelent meg az angoltól eltérő nyelven – a kivételt ez alól az Egyesül Államokban a spanyol ajkú kisebbség számára kiadott változat képezte – de a Kossuth Kiadónak köszönhetően végre mi, magyarok is egy új formában élvezhetjük a történelmet.

Szerencsére ez a lap nem csak a száraz adatokra épít, hanem igazán olvasmányos, színes és érdekes, mindannak ellenére, hogy a világ talán legkiválóbb történészei szerkesztik. A szerzők között olyan hírességek találhatók, mint Tim Benbow (a londoni King’s College docense), Ian Morris (Stanford Egyetem, az ókortudomány professzora), illetve Thomas Levenson (az MIT professzora).

Ugyanis a körülbelül 100 oldalas magazin célja szerint csak bemutatja a eseményeket, de nem foglal állást sem azok mellett, sem azokkal szemben. Ezen felül külön örvendetes, hogy a hazai kiadvány nem 100%-ban a központi anyag átvételével készül, hanem a BBC és neves magyar történészek kutatásai alapján hazai vonatkozású anyagokat is feldolgoznak.

Ez már csak amiatt is érdekes, mert a hazai oktatás hibáinak köszönhetően többségünk nem kifejezetten érdeklődik a magyar történelem iránt (sőt!), vagy csak felszínesen ismeri azt. Ez a kiadvány tökéletesen megfelel arra, hogy a a világtörténelmi eseményeken túl a magyar történelem pár kevéssé ismert vonatkozását is bemutassa, illetve hogy a szélesebb körben ismert történeteket új nézőpontból bemutassa, vagy kiegészítse. A körülbelül 100 oldalas magazint, melynek olvasmány mennyisége körülbelül egy közepes terjedelmű regényével lehet egyenlő 1,5-2 óra alatt kényelmesen végig lehet olvasni, és tapasztalatból tudom, nehéz letenni.

A lap megjelenése nem mellesleg elsőosztályú. A papír és a nyomat minősége is kiváló, e mellett a felhasznált anyagok, valamint a felhasznált képek is abszolút igazolják a BBC minőségi törekvéseinek létjogosultságát. Persze tisztában vagyok vele, hogy sokak számára a Blikk, a Bors, a Story meg a Best a mérvadó. Azt persze aláírom, hogy a 795 forintos havi ár nem kevés, de feltétlenül megéri ha rám hallgattok – bár gondolom annak aki nem akar előfizetni a nagyobb könyvtárakban is hozzáférhető lehet a magazin.

A kép kattintásra a szokott módon teljes méretben megnyílik…

Ugyanis észak-amerikai károsultjaink még nem ismerik az országunkat, ahogy lakóinak egy bizonyos részét, és az itt uralkodó balkáni állapotokat sem. És Kanadában jólét van. A havi segély legalább 900 dollár – ez körülbelül 200.000 forintnak felel meg, és mindenkinek jár aki menekültstátuszt kap, vagy nem jut munkához – még ha nem is akar.

Ennek az áldásos állapotnak pedig pár Kanadáig jutott ciggernek hála híre kelt többek között itthon is, minek következtében megindult a vándorlás. Szegény kanadaiak azóta már rájöttek hogy talán kár volt ilyen jólétet kialakítani.

A dologban nem az zavar, hogy kimennek, sőt örülök is annak, hogy végre nem itt vannak, hanem a tengerentúlon – talán egy ekkora víztömeg távol tartja őket a mi utcánktól is – hanem az, hogy a takarózásuk a menekültstátuszhoz az itthoni “üldöztetésük”. Már nem annyira jó vagy vicces. Javarészt ugyanis az egymástól, rokonoktól, családtagoktól szerzett – vagy épp önkezűleg maguknak okozott – sérüléseket mint a hazai rasszizmus és üldöztetés bizonyítékait mutatják be a hatóságnak állítva, hogy itthon csak a származásuk miatt üldözik őket, tűzzel-vassal (azaz tűzzel, késsel, vasvillával).

Így a Kolompár Dzseniferért – aki persze elsőosztályú tenyésznősténye fajának – a kocsmában három sör után vívott küzdelem során a fajtárstól szerzett vágások a rasszista magyarok “késeléseinek” nyomaivá, míg a szülők a gyerek bőrén elnyomott csikkjeinek hegei meg a magyarok által a fejükre gyújtott putri miatti sérülések maradványaivá váltak. Régebben még a hazai hivatalokban kellett papírt kérniük arról, hogy üldözik őket, most már elég pár seb. Szép…

Persze aztán kiugrik a majom a zsákból, és kiderül, hogy a cigány kinn sem akar dolgozni, visszaél a segéllyel, lelakja a bérleményt, emellett még bűnözik is. Ismerősen hangzik, nemde? Milyen jó ha a Hétesen edződött úrfiak olyan kertvárosba kerülnek, ahol senki se zárja se az autóját, se a házát…

És a slusszpoén – tudom hogy nem az – az, hogy a kanadaiak magyar negyedekbe tömörítik a cigányokat, megvonva az egyenlőséget: cigány = magyar. Na így terjednek a világban a rémhírek. Persze a kanadaiak sem hülyék, az elmúlt egy-másfél év során az országukba bevándorolt több ezer cigány hányattatott múltja már nekik is gyanús lett, főleg mivel azóta tudják, hogy Magyarország nem Darfur. Tehát a hatóságok elkezdtek utánakeresni az okoknak, amiket nyilván nem találtak meg így nekiálltak ők is készíteni a láncot meg a lakatot a kapuk bezárásához.

Persze a cigánykártyát eleddig odakinn is ki lehetett játszani, főleg annak fényében, hogy itthon hogyan kezelik a kisebbségeket ért legkisebb atrocitásokat is, valamint hogy mennyire nem lehet arrafelé tudni arról, hogy mi folyik errefelé, de vége a dalnak, és most már – oly sok nyugati országhoz képest – megismerték ártatlan indiánjainkat és azok kultúráját.

Így Kanada nekiállt cigányul tanulni, háborog a lakosság, a cigányokkal van tele az újság, aminek következményeképp most az országban teljesen átalakítják a segélyrendszert, valamint a bevándorlási- és menekültpolitikát is. Mert a cigány egész addig nem mutatja magát cigánynak, amíg be nem megy a hivatalba. Addig rendes, munkakereső, magyar, aztán ha már a gép leszállt – felölti a színes szoknyát, meg a kalapot, és azonnal szegény elüldözött cigány lesz akinek kell a segítség, mert a megrázkódtatás és a szegregáció miatt nem tud magával mit kezdeni (Kanada ugyanis befogadja – pontosabban eddig befogadta – az üldözötteket).

És ezzel járt ezer meg egy jó dolog, minek végeredményeképp egy magyar cigány pár hónapos kalandja mintegy 11.000.000 forintnyi összegébe kerül Kanadának.

Na itt két kérdés merül fel bennem (az első költői):

1., Nem lehetséges esetleg az, hogy ezekből végre leessen a hazai kisebbségvédőknek, hogy nem velünk, magyarokkal van a baj? Ugyanis a cigányok többségét megvetik és átkozzák már mindenhol ahol legalább két hónapja ismerik őket, legyen szó Kanadáról, Franciaországról, Oroszországról, az emirátusokról (igen, már ott is ott vannak), vagy Ausztráliáról. Ez nem véletlen szerintem…

2., Ha már a diplomásainkat megszopatjuk mindenféle hűségszerződésekkel, akkor a kivándorló cigányokkal nem lehetne-e aláíratni valami papírt, hogy ha kimennek az országból akkor visszatérésük után bebukják a segélyt? Elvégre a diplomásokat azért kötjük, mert az állam pénzt költ az oktatásukra, és ha elmennek, akkor nem hoznak semmi pénzt vissza. Ennyi erővel a segélyeket meg felzárkóztatási céllal adjuk, hogy ezek az elemek előbb-utóbb dolgozzanak és visszahozzák a befektetett összeget, és ha elmennek, akkor nincs hasznuk (mint eddig sem).

Szerintem jó ötlet lenne (nekünk), amúgy meg ennyit a megítélésünkről…

A kép kattintásra teljes méretben megnyílik…

Az ok magától értetődő. A reggeli járatok túlzsúfoltak, és a rengeteg munkába és iskolába induló között az idősebbek – azok egy hányadának tisztelete ellenére is – csak láb alatt vannak. Persze lehet mondani, hogy mondanám-e ezt a nagyszüleimről, meg hogy érzéketlen vagyok (stb.), de én a nagyszüleimnek sem hagyom, hogy reggel buszozzanak. Egyrészt ráérnek, ez a nyugdíjas lét egyik lényege, másrészt a reggeli tömeg rengeteg veszélyt rejt magában. Itt nem feltétlen a tolvajokra, vagy valami effélére gondolok, sokkal inkább a tülekedésre, amihez egy idősebb ember nehezen alkalmazkodik. Az ok ami miatt én nem engedem a saját nagyszüleimnek (mármint az egyik ágon – a másik ugyebár vidéken él), hogy nem akarom hogy bajuk essen. Nagyanyám 78 éves, csontritkulásos, vérzékeny, ráadásul porckorongsérve van. Ha egyszer leesik a buszról – mert tegyük fel lelöki a tömeg leszálláskor -  valószínűleg sosem száll újra buszra, ami nem csak egy döntés lesz számára, sokkal inkább kényszer – és az sem miattam.

Namármost a VEKE kezdeményezése szerint a reggeli csúcsidőben a nyugdíjasoknak kedvezményes árú jegyet vagy “csúcsidős” bérletet kellene vásárolniuk a már meglévő (kedvezményes) bérletük mellé, már amennyiben igénybe akarják venni annak legendás hírű szolgáltatásait. A vonaljegyek és szakaszjegyek 320 (illetve 260) forintos alapárát – valamint a magyar nyugdíjakat is – ismerve ez épp elég elrettentő lesz az idősebbek számára.

Az ötlet jó, és nyugaton már működnek is efféle “kitételes” kedvezmény-rendszerek, de megint ott tartunk ahol szoktunk: hogy ez az ország, ez az ország. Mert az egy teljesen érthető dolog, hogy a reggeli csúcsforgalomban egyszerre túl sokan utaznak a BKV járatain, és hogy a tömeg csökkentésére illetve a spórolásra az lenne a jó megoldás, ha a csúcsidőben mennének el dolgozni (illetve iskolába) az emberek, és csak ezt követően – mondjuk reggel 9 után – a nyugdíjasok. Normálisországban ez azt jelentené, hogy több hely van a változatlan számú járaton, de a BKV (és az ország) esetében azt, hogy innentől kevesebb busz is elég lenne, amin lehet spórolni – mindannak ellenére, hogy bérletet ugyanannyian vennének mint annak előtte.

Épp ezért került be a BKV spórolást célzó javaslatcsomagjába az, hogy egyes utazási kedvezmények csak a reggeli csúcsidőn kívül legyenek érvényesek. Így a 65 év felettiek utazási kedvezménye reggel 6 és 9 óra között nem lenne érvényes, ebben az időszakban kedvezményes jegyet vagy bérletet kellene venniük. Persze a gondolatok ismét elszálltak, így ha már ez az életképtelen cég nem megreformálható akkor a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) elképzelése szerint az egész várost kell átalakítani, így például lépcsőzetes munkakezdéssel lehetne csökkenteni a reggeli tumultust. Mert az sokkal jobb, mint a BKV-t kiadni egy olyan cégnek ahol a haszon és a szolgáltatási színvonal is számít, inkább rá kell bírni 600.000 munkahelyet, hogy a jövőben osszák be hol kezdenek 7:00, 7:30, 8:00, 8:30, vagy éppen 9:00 órakor. Életképes gondolat, ráadásul így ha a terv nem válna be – mert nem fog – akkor azt rá lehet fogni az alkuképtelen munkáltatókra.

Persze a mentegetőzés sem maradhat el, mert mint írták, a zsúfoltságot nem a nyugdíjasok okozzák, és egyébként sem akar senki nagy változást – már nem azért mert nem kell, hanem mert a népharag kemény dolog. Igazából csak azt nem tudom, hogy a gyávák, vagy az idealisták vannak-e többen…

A kép kattintásra teljes méretben megnyílik…

Most hogy túl vagyunk minden nyálas ünnepen, ismét felélénkültek a DM listákkal (is) üzletelő cégek, akik nagyon kicsi befektetéssel nagyot szakítanak az idiótákon. Ugyanis a látszat ellenére ezen cégek nem merő jófejségből, vagy meleg baráti szeretetből ajánlanak fel nyereményeket a lájkolók számára, hanem üzleti érdekből.

De senki sem gondol ebbe bele, és sorra osztják meg a képeket, melyekért ingyen utazást, koncertjegyet, egy raklapnyi energiaitalt, vagy iPhone 4-et remélnek. Persze már abból is számíthatna mindenki az esélytelenségre, hogy 3 telefont, meg öt koncertjegyet lehet nyerni egy tízmilliós országban, ahol mintegy 2,6 millió fiatal veti rá magát – megjegyzem: gondolkodás nélkül – az ilyen ajánlatokra.

Lehet nem esik le mindenkinek, meg főleg nem azonnal, de a lájkolás nem egy egyszerű gombnyomás, hanem egy kölcsönös egyezség. Egyezség arról, hogy te a cég vagy annak termékei (esetleg profilja) iránti szimpátiából vagy elkötelezettségből vállalod hogy kiadod adataidat, amiket a cég azután használhat.

Na itt a piaci rés. Vesztegesd meg ezeket a szerencsétleneket bizonyos divatos vagy népszerű dolgokkal, és önkéntes alapon százezrek adatait gyűjtheted be igen kis energia-befektetéssel, igen rövid idő alatt, amiket persze utána a projektbe tolt százezrekért cserébe tízmilliókért adhatsz tovább – akár többször is. Ugyanis ha megosztod, vagy rákattintasz a Like gombra, akkor a Facebook kiadja bizonyos adataidat az adott cég számára, olyanokat mint az e-mail címed, a barátaid listája, illetve a hozzáférés az adatlapodhoz – ez csak megegyezés kérdése.

Persze ez nem tűnik soknak, ezt én is aláírom de az ilyenekből állnak össze a jövő DM listái. Mert itt vannak a jelentkezők, akik egy tervezhető tömeget alkotnak, adott reakciókkal, ráadásul önként adják meg saját elérhetőségeiket, amiből kifolyólag nagyon sokat érnek. A Facebook is ebből gazdagodott meg, nem abból, hogy több mint ötszázmillió felhasználója van. Persze ez is része a dolognak, de a Facebook és a cégek számára nem a tömeg a legértékesebb, habnem az hogy célzott reklámozásra teszik alkalmassá az oldalt.

Mert adott a sok idióta, aki regisztráláskor a profilját nagyjából pontosan kitöltve belép a “közösségbe”, összeszedi az ismerőseit, utána meg azokat sanyargatja mindenféle szarokkal. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy a kezdetben megadott adatait simán kiadja bárkinek, már ha az meglobogtat előtte egy Sziget vagy Volt Hetijegyet, egy laptopot, PDA-t, esetleg egy jobb mobiltelefont. Mert ebben van az üzlet, és ebben van a pénz. Ugyanis az így begyűjtött adatokat utána hagyományos reklámozásra, direkt marketingre, piackutatásra, fogyasztói felmérésre, stb. is fel lehet használni – nem számolva azzal, hogy a megosztott posztok ingyenes reklámfelületnek minősülnek. Ami mind-mind pénzt hoz a konyhára. Ezen felül – hála az önkéntes idiótaságnak – ezek az adatok gyakorlatilag ingyen vannak a cégek számára. Aztán a végén a cég örül, a Facebook szintén – mert a saját felületükön eladott reklámok nem keveset, átlagban 30 százalékot keresnek – a sok hülye meg csodálkozik, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy reklámcélú e-mail üzenetekkel van tele a postafiókja.

Az viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy itthon ez a reklámozási modell az egyik leginkább működőképes, ugyanis minden idióta a többi idiótára irigykedik, és bármit megtenne, hogy bizonyos javakhoz jusson – ha lehet ingyen be legalább jó olcsón – hogy megmutathassa  többinek mégis mekkora arc. Az már mindegy, hogy melegítőben flangál az utcán mert nincs stílusa se normális cucca, de legalább az iPhone-nal felvághat a többiek előtt.

Az emberi hülyeség és sekélyesség ismét bizonyít…

A kép kattintásra teljes felbontásban megnyílik…

Az elmúlt egy-másfél év alatt számos volt csoporttársam albérletébe törtek be, fogalmazzunk így: “érdekes” körülmények között. A rablások gyakoribbak lettek, amíg egyetemre jártam négy-öt betörésről tudtam – úgy hogy majdnem minden nap találkoztam a többiekkel – most egy év alatt már a tizen-valahanyadiknál tartunk.

Példának a legutóbbi esetet hoznám, amikor a négy különböző albérlő által lakott bérleménybe – melyben január 3., az új félév kezdete óta gyakorlatilag végig volt legalább egy ember “véletlenül” pont az első olyan estén törtek be, amikor senki sem tartózkodott ott. Az utolsó távozó pont az én egykor egyetemi csoporttársam, Csabi volt, aki péntek este hat körül hagyta ott a lakást – hazautazás céljából. A betörést a főbérlő jelentette szombaton reggel, aki nem különben “a biztonság kedvéért” mindig különösképp érdeklődő volt a lakás kihasználtságát illetően. Véletlenek márpedig vannak, ugye?

De a furcsaságok nem csak ebben állnak, ugyanis a tolvajok úgy jutottak be a házba, hogy se az ajtón, se a zárban nem keletkezett semmiféle sérülés, még karcolás sem,  ráadásul – ezt figyeljétek – gondosan vissza is zárták maguk mögött azt miután távoztak. Érdekes…

A károsultak persze kizárólag a diákok voltak, a főbérlő eredetileg is a lakásban lévő holmijaiból semmit sem vittek el – pedig lett volna még mit lehordani az este folyamán. Itt persze lehet mondani, hogy a betörők biztosan siettek, mert minden betörés esetében nagyon fontos a sebesség, csak azt kell felkapni, ami a legértékesebb és gyorsan le kell lépni, stb., viszont ennek ellentmond, hogy felforgattak mindet, még az alsóneműs fiókokat is. Ebből következően volt elég idejük kutakodni. A szobában mégis ott hagyták a mikrohifit, és a főbérlő kulcsra zárt szekretere is érintetlen maradt – pedig ha én tolvaj lennék és találnék egy lezárt szekrényt, én bizony arra gondolnék, hogy abban valami értékes, mondjuk pénz, értékpapír, vagy ékszer van – esetleg valami elektronika. Alig gyanús…

Biztosítás persze nincs, és ki szívja meg? Hát a diák. Mert nekik lett oda az asztali gépük, vagy épp a notebookjuk, sőt a nagyon szisztematikus gyűjtés végeredménye képpen még olyan dolgok is odalettek, mint egy nyomtató, a hozzá való cserepatronok (!), három mobiltöltő, egy laptop-töltő és egy – megint figyelni – egy kerámiabetétes hajsütővas. Hogy az kinek kellett, nem tudom elképzelni…

Eleve az értékek. Jó, az asztali gépek darabonként érhettek mondjuk 120.000 forintot monitorral (az feketén kb. a fele), két darab volt az összesen 120.000, plusz a laptop is megérhet feketén 80-90 kilót.  Olyan 200.000 körül vagyunk. Az jó pénz. De a nyomtató ha elpasszolható egyáltalán, akkor sem ér többet 10.000 forintnál, a patronokkal maximum tizenhármat. A hajsütővasat párezer forintért el lehet nyomni, ennyit érhet a laptop-töltő is (amihez nem tartozott gép), de a mobiltöltők gyakorlatilag semmit sem érnek – vagy maximum 2-300 forintot darabjuk. Ennyiért nem kockáztat senki, csak akkor, ha tudja, hogy senki sem kapja rajta vagy senkinek sem lesz gyanús.

Ez ráadásul már nem az első ilyen gyanús betörés, és nekem mindannyiszor megfordul a fejemben, hogy a főbérlőnek benne van a keze a dologban. Persze rá lehet fogni, hogy szar a környék, romlik a közbiztonság, szegénység van, meg biztosan kifigyelték őket, vagy akármi, de a tapasztalataim szerint a legtöbb esetben a legegyszerűbb magyarázat a jó magyarázat.

Márpedig adott a főbérlő. Ismeri a kapukódot, kulcsa van, úgyhogy simán bejuthat a házba és a lakásba, nem kell szétbasznia a zárat és be is tud zárni maga után. Ráadásul ha – akár többedmagával is – megjelenik, akkor sem gyanús, mert ő a főbérlő és ismerik a házban lakók. Ugyanígy nem tűnik fel ha pakol valamit, elvégre mi jogon ne pakolhatna ki a saját lakásából? Na ugye. Emellett mivel bejárása van az albérletbe, szét tud nézni, ismeri a lakók szokásait is, ráadásul szépen fel is jegyezheti fejben mindennek a helyét, miközben “ellenőrzi” az albérlet állapotát. És még ha akkor is érkezne, amikor még van otthon valaki, akkor is mondhatja azt, hogy szúrópróba-szerűen le akarta ellenőrizni, hogy rendben tartják-e a lakását.

Tehát van eszköz és lehetőség. Az indíték meg persze adott, 80-90.000 forintnyi pénz mindig jól jön – most osztozással számolunk, mert ennyi cuccot egyedül kipakolni azért nem kevés idő és energia. A rendőrség persze nyomoz, fürkészik az aukciós oldalakat is, de ezeknek a bűneseteknek a tapasztalatok fényében csak ritkán lesz meg a tettese. A diákok meg sajnálják a cuccaikat, a két építészhallgató többheti munkáját is – az egyik a szakdolgozatát ráadásul, és most kénytelen kelletlen vehetnek mindenből újat, mert dolgozni, tanulni, telefonálni azért csak kell…

A kép kattintásra nagyobb méretben megnyílik…